Ilyenkor van az ember szarban, ha a blogja olvasóiról akar írni. Viszont öröm az ürömben, hogyha az az illető nem ért magyarul. ^^ Arról nem is beszélve, hogy a Babblefish még mindig nem fordít magyarról. Ehehehe.
Nah szal... Cliff itt volt. Meg a tesója és egy haver. Örültünk nekik Krisszel... Minden esetre a srác még mindig nem semmi. :)
Kezdődött az egész azzal, hogy másfél órát vártam a Keletin, mert valami felsővezeték szakadás volt és késtek. Hurá. Beszélgettem addig egy erdélyi leányzóval, aztán egy kínai anyával és lányával, akik csak angolul értettek és Prágába mentek, majd egy anyával és fiával, akik a pécsi nagyira vártak. A srác megrugdosott és megcsipkedett... és huzogatta a ruhámat. Szerencsére nem volt elég ereje, hogy eltépje. Nemtom mondtam-e, hogy imádom a közterületek nagyrészét...
Na mindegy. A srácok megérkeztek. Én közöltem Cliffel, hogy utálom. Erre mind dőltek a röhögéstől. Kiderült, hogy Cliff megjósolta, mi lesz az első mondatom, ha még várok rájuk az állomáson. Nyert. ^^
Van egy olyan érzésem, hogy ez a pasas ismer engem. :)
Mindegy, a lényeg még mindig az, hogy elvoltak, és ma már a levelet is megkaptam, hogy hazaértek és többé-kevésbbé jól vannak. Helyes.
Persze mikor Velencében voltak, akkor elgondolkoztam, hogy könyörgök neki, vegyen nekem egy pár ezüst fülit, olyat amit anno én vettem Velencében, és elvesztettem. :( Harlequin maszk volt rajtuk és stiftesek voltak. Nyüff. Szeretettem őket. Fene tudja, hová lettek. Egyes ékszereim szőrén szálán eltűntek. Na majd egyszer keresgélek még, hátha.
Lényeg a lényeg, nem szóltam. Helyette viszont kaptam ajándékba széééép, csavart, üveg végű mártogatós töltőtollat tintával meg itatóssal. Sok vacilálás után fekete-fehér színű üvegvégen döntött. Igen... ha egy kicsit öregebb és magasabb lenne...
Hát ilyen az én formám.
De azért imádnivalóak voltak. :D
No comments:
Post a Comment